Mélyet sóhajtott. Bokájában apró tűszúrásokként pezsgett a fáradtsággal elvegyült fájdalom. Még egy próba. Ha nem sikerül, feladja. Felugrott. A szék könnyedén hátrébb gurult, megpördült tengelye körül, hogy ugyanabba a pozícióba visszatérhessen. Hívogató volt az exkluzív, puha kasmírszövet és a kényelmes fejtámla. De nem pihenhetett. Pár nap maradt a próba időpontjáig. Szigorú, öt tagú zsűrit kellett meggyőznie, hogy a több száz jelentkező közül ő a legjobb.

Elindította a zenét, felvette a tökéletes croisé pózt. Megfeszülő hátában még érezte a szék deréktámaszának nyomát. A zene felgyorsult. Táncolt. Úgy, mint soha. Minden porcikáját átjárta a dallam, ritmusra mozdult, minden pózt kellő ideig tartott ki. Már nem fájt a bokája, nem érezte a lehűlő szoba hűvösét, nem látta a padlóra vetülő napsugarak narancssárga fényét. A zene véget ért. Kitartotta az utolsó pozíciót, majd kimerülten leroskadt székébe. Mosolygott. Minden mozdulata tökéletes volt.

„Grace” vagyok. Mindig veled leszek álmaid útján.