Hajnali egy óra. A szeme égett a monitor fényétől, de nem hagyhatta abba. Érezte, ha most nem fejezi be, talán holnap már nem is lesz ihlet. Felhajtotta a karfát, hogy törökülésbe ülhessen és térdei kényelmesen elférjenek. Vadul gépelt. Sodródott a szavak tengerében, úszott bennük, lubickolt; élvezte, ahogy az ötletek áramlanak, akár a sebes folyó. Csak gépelt. El se hitte, hogy már az utolsó oldalon tart. Még egy kicsi… még néhány szó… és a befejezés.

Leütötte az utolsó karaktert. Egy pillanatig csak nézte több hét kemény és kitartó munkáját. Sietve a „Mentés” gombra kattintott, majd felállt. Kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait, és megállt az ablak előtt. Elmosolyodott. Megcsinálta. Maga se hitte volna, de végre kész. Visszahuppant a székbe, az innovatív szinkronmechanika azonnal alkalmazkodott a testsúlyához. Ideje elküldeni munkájának gyümölcsét. Ezek után az államvizsga csak ujjgyakorlat lesz.

„Spirit” vagyok. Támogatlak a kitartó munkában.