Bevágta maga mögött az ajtót. Nem bírta a fotósokat. Az ostoba kérdéseikkel és a tenyérbemászó stílusukkal az őrületbe tudták kergetni. Hányszor, de hányszor mondta az asszisztensének, hogy a színfalak mögé be ne engedje őket. Mégis itt vannak.

Az előadás végtelen hosszúnak tűnt, a közönség vastapsa már nem lelkesítette. Lerogyott székébe, önkéntelenül is az égőkkel keretezett tükörbe bámult. Meglátta az első ráncait. Bőre sápadt volt, színét vesztett. „Ezen már a púder sem segít”, gondolta.
Dörömböltek az ajtón.

– Művész úr, csak egy szóra!
– Művész úr, mik a további tervei?

„Az, hogy egyesével beverek nektek egyet!”, szerette volna mondani, de inkább magában tartotta. Hátradőlt, a szinkronmechanika lassan engedte egy kényelmesebb pozícióba. Megfeszült izmai a hátában lassan ellazultak, ahogy a feszített hálós háttámla megtartotta.

A dörömbölés lassan elhalt. Gondolatai már a színház falán túl jártak, a saját horgásztanyáján. A tó ezüstösen csillogott, halak fodrozták a vízfelszínt, valahol egy kacsa család kelt szárnyra. Csend volt. Végre csend. A mólón pedig ott állt ő. Csörgés hasított bele a néma szobába. A telefonja rezgett az asztalon, fülsüketítő melódiát játszva. Hagyta, hogy a szék visszabillentse a valóságba. Felvette a telefont.

– Halló, apa? – hallotta a világ legszebb hangját a vonal túloldalán.
– Nagyon jó előadás volt, még mindig szupersztár vagy!
Újra belenézett a tükörbe. A ráncok eltűntek.

„Superstar” vagyok. Velem minden nap sztár lehetsz.